Somi PanniINDIA TÁNCAI
India messze földön híres sokszínűségét az évezredek során egymásra települt különféle eredetű, életmódú és vallású népek
kultúráinak keveredése hozta létre. India másfél milliárd lakója kb. 250 különböző nyelvet beszél. Vallásilag is érdekes a megoszlás,
hiszen a kb. 80% hindú és 12% muszlim mellett találunk keresztényt, buddhistát, dzsainát, szikhet és egyéb törzsi vallások követőjét is. A táncok sokfélesége hűen igazodik ehhez a képhez: a törzsi-népi csoportos táncoktól a templomi, szakrális szólótáncokon át a kifinomult klasszikus táncdrámáig széles a paletta. Az Indián kívül, még tánctörténeti szakkönyvekben is gyakran használt “indiai tánc” kifejezés tehát valójában nem hordoz sok információt, hiszen egyaránt jelenthet egymástól függetlenül kialakult, más-más funkciót betöltő, technikailag is teljesen különböző klasszikus, illetve népi táncokat. Maga a “tánc” kifejezés sem teljesen egyértelmű, hiszen az ezt jelölő szavak legtöbbször a “dráma” jelentést is hordozzák. Talán ez is rávilágít arra, hogy Indiában nem válik el élesen egymástól az európai értelemben vett tánc és dráma.
A MÚLT
A klasszikus indiai táncot az indiai hagyomány több ezer évesnek tartja. Feltételezhető, hogy egy korai formája, már az Indus-völgyi civilizációban (virágkora kb. i.e. 2300-1800) létezett. Ennek technikájáról nem tudunk semmit. Szerepére is csak következtetni lehet. Az ásatások során előkerült leletek egy feltehetően jómódban élő földműves népet sejtetnek. Ezek az emberek valószínűleg a jelenleg Dél-Indiát benépesítő dravida népek ősei lehettek. Mint minden, a föld termékenységétől nagymértékben függő népnél, itt is fejlett anyakultusz alakulhatott ki. Megjelent, az ásatások során előkerült pecsételők tanúbizonysága szerint, a termékenységet biztosító anyaistennő társa, a későbbi Siva istent idéző teremtő férfiisten is. Az Indus-völgyi civilizációban megtalálható a Dél Indiában jelenleg is erős vízkultusz, fakultusz, valamint a termékeny istennő és a teremtő férfiisten tisztelete. Hogy a templomok milyenek voltak, miből álltak az istentiszteletek, nem tudjuk. Az ásatások során előkerült bronz táncosnőszobor sem tudja sajnos elmondani, hogy az őt ihlető táncosnő, ha egyáltalán táncosnő volt, vajon milyen szerepet játszott az akkori társadalomban. Mindenesetre ez az első ilyen ábrázolás, amely India területén előkerült. Elképzelhető, hogy a később széles körben elterjedt, áldozati táncot előadó templomi táncosnők korai őse lehetett, de ezt a feltevést bizonyítani azonban elég bajos lenne.
Indiában a történetírás sohasem tartozott a fontos dolgok közé, így aztán az európai középkornak megfelelő időszakban sok helyütt
még az uralkodó személye sem biztos, nemhogy a dráma és tánctörténet részletei. Szerencsénkre azonban fennmaradtak olyan
kéziratok, amelyek teljes részletességgel elénk tárják egy-egy időszak színházi kultúrájának részleteit. Az egyik, talán legfontosabb
ilyen mű szanszkrit nyelven íródott, címe: Nátjasásztra, azaz a Dráma kézikönyve. Írójaként egy bizonyos Bharata szerepel, akiről
nem tudunk semmit, csak feltételezni merjük, hogy ő a valóságban legfeljebb összerendezgetője lehetett a korábbi évszázadokban
ismeretlen szerzők által elkészített szövegeknek. A kézirat 37 fejezetből áll és kimerítően tárgyal mindent, ami a színházzal
kapcsolatos. Zene, tánc, dráma, darabírás, a színház építése, a próbafolyamat, a színészi játék, a közönség, színházesztétika, a
dráma hatásmechanizmusa mind-mind szerepet kap benne. Egy ilyen bonyolult és rendkívül kidolgozott mű csak akkor jöhetett
létre, ha a színháznak, és ez jelen esetünkben valamiféle zenés táncszínházat takar, már régóta kialakult rendszere, több
évszázados hagyománya volt. A Nátjasásztrában leírt tánc, hiszen minket most leginkább ez érdekel, a világ talán legősibb
musicaljének mozgásrendszere lehetett. Találunk benne szólótánc leírást, a lépések, ugrások, lábemelések, kézjelek, szemmozgás
stb. pontos, részletekbe menő kifejtésével és megtaláljuk a drámában szereplő karakterek (különféle lelkivilágú emberek, istenek,
démonok, állatok stb.) mozgásának technikai tudnivalóit. A táncosok eredetileg férfiak és nők is lehettek, majd később a nők,
nyilvánvalóan a politikai és társadalmi rend változásának hatására, kiszorultak a színházból és hosszú ideig a női szerepeket is férfiak táncolták.
A Nátjasásztrában leírt színház valószínűleg a 3-6. sz. körül élhette fénypontját, majd a 10. sz. után háttérbe szorult. Ekkor jöhettek létre azok a tánc- illetve drámastílusok, amelyek azután a helyi népi műfajokkal ötvöződve a jelenleg ismert, India egyes területeire jellemző előadói formák kialakulásához vezettek.
A JELEN
A modern Indiában megkülönböztetünk úgynevezett klasszikus táncokat, illetve néptáncokat. A klasszikus műfajokat mesternél,
illetve iskolai keretek között (művészeti főiskolák, egyetemek) hosszú évek kemény munkájával tanulja az arra érdemes, bizonyos
testi jellemzőkkel és tehetséggel bíró táncosjelölt. Ha európai párhuzamot keresnénk, képzése talán a klasszikus baletthez hasonló.
Ezek a stílusok színházban láthatók tánc- vagy drámai produkcióként. Nem tudja tehát mindenki, aki az Indiai szubkontinensen látta
meg a világot. Az indiai néptáncokról, ellentétben a klasszikus műfajokkal, nem tudunk sokat: ahogy az Indiát lakó népek is
rendkívül sokfélék, úgy táncaik is nagyon eltérnek egymástól. Sajnos az indiai néprajztudomány még nem tartja fontosnak a népi és törzsi táncok felgyűjtését, dokumentálását, azok eredeti formájának, funkciójának megőrzését az utókor számára. Nem helyeznek súlyt arra sem, hogy az eredeti népi táncot és zenét elkülönítsék a filmekben látható tömegigényt kielégítő divattánctól és a népieskedő műzenétől. Vannak azonban kivételek is, hiszen egyre-másra alakulnak a hagyományőrző amatőr néptáncegyüttesek.
Néhányat közülük már láthattunk is magyarországi nemzetközi néptáncfesztiválokon, sőt a Pandzsáb (Punjab) államból származó
bhangra néptánc világszerte ismertté vált a zenéjét felhasználó mai diszkóslágerek segítségével.
Jelenleg Indiában 7 klasszikus táncstílust különböztetnek meg. Ezek a bharatanátjam, a kathákali, az odisszí, a kathak, a manipuri, a kucsipudi és a móhiní áttam.
BHARATANÁTJAM
A bharatanátjam India legősibb és legjobban nyomon követhető táncstílusa. Történelmének sok száz éve során a technika, legalább
is nagyvonalakban, változatlan maradt ugyan, ám a műfaj nevéről ez már nem mondható el. Szadiráttam, dászíáttam, kuttu, hogy
csak néhányat említsek a korábban használatos elnevezések közül. Jelenleg használatos nevét azonban csak e század első felében, a stílus rendszerezésekor, megreformálásakor kapta.
Vajon mi is volt a funkciója ennek a ma bharatanátjam névvel illetett táncnak az elmúlt évszázadokban? Két, egymástól erősen
eltérő szerepéről biztosan tudunk. Az egyik egyfajta táncdráma, melynek utódait a dél-indiai népi színjátszásban kell keresnünk. A
darabok között voltak mitológiai ihletésűek és teljesen világi témájúak is. Nem tudunk sokat róluk, hiszen rendkívül kevés maradt
fenn közülük. A szerepeket eleinte férfiak is és nők is játszották. A 18–19. századtól azonban a női szerepeket is férfiak jelenítették
meg. A kúttu elnevezés valószínűleg a tánc e színházi változatát takarja.
A másik egy szakrális templomi női tánc. Innen ered a dászíáttam elnevezés, melyből a dászí szó a dévadászít, az isten
szolgálónőjét jelzi. A táncosnő a templomban élt és tevékenyen részt vett annak mindennapi életében, szertartásaiban, ünnepeiben.
Táncolt és énekelt az istenszobor előtt, jelenléte jótékonyan hatott az egész közösség életére. A dévadászí rendszer a 12–13.
században élte fénykorát, ekkor a gazdag, dél-indiai városok templomai sok táncost és zenészt tudtak eltartani. Ezek a templomok – mai kifejezéssel élve – a kor művészeti központjai voltak. Dél-Indiában – földműveskultúra lévén – a termékenységkultusz, a nők
mint szakrális lények tisztelete rendkívül erősen élt, és bizonyos fokig él a mai napig. A dévadászí rendszer azonban megfelelő
anyagi háttér hiányában a 18. századtól kezdve erős hanyatlásnak indult. A táncosok nagy része kikerült a templomokból és a 19.
századra az egykor rendkívül tiszteletre méltó foglalkozás lenézetté vált. A táncosok a megélhetésükért többnyire királyi udvarokba
kerültek, egy részük prostituáltként kereste kenyerét. Tisztességes lány még a 20. sz. elején sem találkozhatott egykori
dévadászíval, arról nem is beszélve, hogy a tánctanulás tiltott terület volt a számára. Érdekes tehát, hogy alig 70-80 év alatt
mekkorát változott a tánc megítélése Indiában. Ma egy középosztélybeli nő neveltetéséhez hozzátartozik a zene vagy a klasszikus
tánc tanulása. De idáig hosszú volt az út.
A változás az 1920-as évek végén kezdődött és furcsa módon külföldiek nélkül nem bontakozott volna ki. Képzett indiai táncosok
kerültek be az európai és amerikai balettelőadásokba. Az előadóművészetekben is megkezdődött a “misztikus Kelet” dicsőítése. Az
otthon lenézett – többnyire férfi – táncosok külföldön nagy sikereket arattak. Ennek hatására Indiában is elkezdődött a tánc
megmentésére szerveződő mozgalom, melynek résztvevői vagy a legmagasabb társadalmi rétegekből kerültek ki, vagy Indiában élő angolok indiai feleségei voltak. Ők tudták és merték vállalni azt a társadalmi felháborodást, ami a táncok iránti érdeklődést, azok összegyűjtését, tanulását, esetleg előadását követte. Érdekes elolvasni az ebből az időből származó indiai újságokat. Azok a
napilapok, amelyek manapság a táncfesztiválok, előadások helyét, idejét tudatják velünk, riportokat közölnek a híresebb előadókkal
és büszkék a magas színvonalú tánckritikai rovatukra, a harmincas években felháborodott cikkeket közöltek a tánccal és annak
előadásával kapcsolatban. A madraszi Zeneakadémia első táncelőadását is nagy botrány követte. Ennek hatására kapott a tánc új
nevet, jelezvén, hogy bár a technika a régi, az utóbbi évszázadban hozzá kapcsolódott negatív dolgokat nem szabad hozzákötni. Új
név, új megítélés.
A bharatanátjam elfogadtatásáért és modern kori népszerűségéért talán Rukmini Devi Arundale tette a legtöbbet. A híres orosz
balerina, Anna Pavlova tanácsát megfogadva kezdett foglalkozni saját tamil hazájának hagyományos táncával. Jómódú angol férje
segítségével földterületet vásárolt a madraszi (ma Chennai) tengerparton, ahová iskolát épített. Meghívta a még élő dévadászíkat és zenészeket tanítani. Tudósokat fogadott, akik a szanszkrit és tamil nyelvű kéziratok segítségével hozzájárultak a bharatanátjam régi technikájának és repertoárjának felidézéséhez. Hosszú évek munkájának eredményeként jött létre az a stílus, amit ma – a Rukmini Devi által alapított iskoláról – kaláksétra stílusnak hívnak. Persze más központok is létesültek a tánc megmentésére, amelyekben más-más formát alakítottak ki. A bharatanátjam sem egységes tehát, hasonlóan más klasszikus műfajokhoz, ez a tánc is a különféle iskolák által képviselt dialektusokban él. Fontos kiemelni, hogy élő műfaj, hiszen nem csak a hagyományőrzés jellemzi, a színpadon látható koreográfiák nagy része mai alkotás, nem régi művek szolgai másolása. Az elmúlt pár évtizedben óriási utat tett meg ez a tánc. Lenézett, elfeledett indiai műfajból nemzetközileg is ismert és elismert táncstílus lett, melyet világszerte táncolnak. Előadói egyrészt tartják a hagyományt, az eredeti, vagy legalábbis annak tartott technikát, másrészt használják drámai kifejező erejét más műfajok, sokszor modern darabok előadásához. Egyre több kortárs koreográfus ismeri fel e technika határtalanul új lehetőségeit és alkalmazza Indián kívüli táncdarabok színpadra állításakor.
A bharatanátjam technikája két részből tevődik össze: tiszta táncból és abhinajából. A tiszta tánc bonyolult lépéskombinációkra,
virtuóz ritmusképleteket követő lábtechnikára épül. A lépéseket a szem, fej, kar, kézfej és láb mozgatásának koordinációja hozza
létre. Az abhinaja olyan mozgásrendszer, amely szinte bármilyen történet elmesélésére alkalmas: jelentéssel bíró kézjelekre,
arcjátékra és a színészi játék egyéb elemeire épül.
Maga a technika hangulatilag férfias és nőies elemekre bontható. A tándava (azaz férfias) forma Siva isten férfias, teremtő-pusztító, világokat mozgató mitikus táncát szimbolizálja. Erőteljes férfias stílus, amely technikailag 108 karanára (testtartásra) épül. Ennek jelképe, az ismert “táncoló Siva” szobor vált az indiai táncok szimbólumává. A lászja (azaz nőies) finom, nőies hangulatú technika, amely arcjátékra, kézjelekre épül és alkalmas a női lélek legrejtettebb titkainak színpadi kifejezésére is.
A bharatanátjam darabok hagyományos előadási sorrendje is fontos. Az előadás kezdetét jelzik a puspándzsalí (virágáldozat), az
alarippu (bemutatkozó tánc), kautvam (istent dícsőítő költemény), majd következhet a dzsatíszvaram (lépéskombinációkból álló
tisztán technikai tánc) és a sabdam (valamely istenről szóló történet elmesélése). Az előadás csúcspontja a varnam (vegyes
technikájú tánc), majd következhet a padam (dal), kírtanam (imádság) és végül a tillána (virtuóz záró tánc). A bharatanátjam
technikát szóló, illetve csoportos előadásokon kívül táncdrámák színpadra állítására is használják. Zenéje klasszikus karnatik zene,
melynek hangszerei a víná (pengetős), mridanga (dob), hegedű és a fuvola.
Magyarországra ez a műfaj ért el először, a 80-as évek második felében Arup Ghosh tartotta az első bharatanátjam kurzusokat
Budapesten. Ennek hatására hárman indultunk három felé, hogy indiai táncot tanuljunk. Erdei Edit Amerikába, Gyene Gyöngyvér
Delhibe és jómagam Madraszba. A 90-es évek első fele ismeretterjesztéssel telt, ez volt a hőskor. Sokáig egyedül voltam,
tanítottam, meséltem, bemutatókat és előadásokat tartottam. A közönség néha még órákkal az előadásom után is kérdezgetett és
érdeklődve figyelte a válaszokat. Szép lassan kialakult a hazai értő közönsége ennek a műfajnak. Egyre több tanítványom kezdte
saját útját járni. Eljutottak Indiába és megtalálták a saját “indiai táncukat.” A bharatanátjam elkezdett önálló életet élni
Magyarországon. Közben én is változtam és a hagyományos indiai darabok bemutatása mellett egyre fontosabbnak tartottam, hogy
ez a táncszínházi műfaj szerves részévé váljon a hazai színházi életnek. Úgy érzem, a hagyományőrzést az indiaiakra kell hagyni. A
külföldi táncosnak nem az a feladata, hogy indiaivá váljon, hanem hogy megtalálja helyét és szerepét ebben a rendkívül összetett és ezáltal a művészi kifejezésre határtalan lehetőségeket biztosító táncstílusban.
KATHÁKALI
Dél-nyugat India Kerala államának táncdrámája, mely a két nagy indiai eposz, a Rámájana és a Mahábhárata epizódjainak
előadására jött létre. Technikája szervesen kapcsolódik az egyetlen élő szanszkrit nyelvű színház, a szintén Kerala államban honos
Kudijáttam technikájához, valamint a kalaripajattu nevű harcművészet mozgásvilágához. Kifinomult kézjelek, szem- és arcjáték jellemzi. A tradicionális kathákali előadás este kezdődik és egész éjjel tart.
Eredetileg csak férfiak adták elő, ma már nők és külföldiek is tanulják. Rendkívül árnyalt, magas szintű színészi technikáját a Nyugat
is kezdi felfedezni. Az egyetlen magyar, aki ezt a műfajt színpadon is bemutatta, Béky Mária Magdolna, Svédországban él.
ODISSZÍ
Az odisszí Kelet-India klasszikus tánca. Története a 12. századig vezethető vissza; eredetileg Dzsajadéva vallásos költeményeinek
előadására használták. Sokáig templomi tánc volt, majd bekerült az udvarokba. Egy ideig csak nők, majd nőnek öltözött fiúk
táncolták. Ez az úgynevezett gótipua tánchagyomány mára csak nyomokban maradt meg. Jelenleg színpadi tánc, de az iskolák
próbálják a templomi tánchagyományokat is életre kelteni. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy az odisszí tánc modern kori
felelevenítése és klasszikus tánccá nyilvánítása, valamint széles körű elfogadtatása először egy magyar származású, Delhiben élő
művészettörténésznek, Charles Fabri-nak (Fábri Károly 1898–1968) vált szívügyévé.
Fábri mint India első professzionális tánc- és színikritikusa, 8 évig küzdött, hogy ezt az általa újra-felfedezett, szívének oly kedves
táncstílust elismertesse. Az odisszí tehát jóval később kezdte modern kori életét, mint a bhatratanátjam és valójában mostanában
kezdi megtalálni a helyét a mai indiai színházi életben. Külföldiek csak az utóbbi évtizedekben kezdték tanulni. Népszerűsége egyre
nő, köszönhetően rendkívül kecses, nőies mozdulatainak.
Első magyar képviselője a Bécsben élő Szirmay Vera, aki Madhavi Mudgal tanítványaként minden bizonnyal Európa legszínvonalasabb, legtechnikásabb odisszi táncosa.
KUCSIPUDI
Dél-India klasszikus táncdrámája, mely egy Ándhra Pradés állambeli faluról kapta nevét. Mai formájának egy 17. századi
táncdráma-stílus az alapja. Technikája templomi táncok és népi elemek keveredéséből alakult ki. Eredetileg a női szerepeket is
férfiak táncolták. Mára megváltozott a szerepe, és leginkább szólótáncként látható, többségében nők előadásában. A táncdráma
hagyományát mostanában egyre nagyobb lendülettel próbálják feleleveníteni. Technikája gyors ritmusokra, látványos, színpadias
mozdulatokra, kézjelekre és arcjátékra épül. Jellegzetessége a réztányéron való táncolás, illetve a fejen egyensúlyozott korsóval
való tánc.
Egyetlen magyar képviselője Tóth Gabriella.
KATHAK
Észak-India legismertebb klasszikus tánca. Férfiak és nők is táncolják. Eredetét a történetmesélő bárdokig (kathak) vezeti vissza.
Maga a tánctechnika gyökeresen különbözik az eddig felsorolt táncokétól. A ma ismert stílus a középkori muszlim udvarok szórakoztató női táncaiból alakulhatott ki, mozgásrendszere részben perzsa eredetű. A 17. sz. második felétől a muszlim uralkodók üldözték a legtöbb indiai művészeti ágat, így a táncot is. A kathak művelői bujkálni kényszerültek, sokszor messzi vidékre költöztek. Így kerültek kapcsolatba más indiai táncstílusokkal, melyek hatása végleg rányomta bélyegét a kathak későbbi megjelenési formáira. Átvették a kézjelek és arcjáték használatát. Szólótáncként hamar visszanyerte népszerűségét. A brit időkben szórakoztató műfajként férfiak és nők is előadták; sok korabeli rajz örökítette meg ezeket az előadásokat. Talán leghíresebb előadója, a műfaj
nagymestere, Birju Maharaj.
Zenéje a hindusztáni klasszikus zene, melynek legismertebb hangszerei a szitár (pengetős) és a tabla (dob). Magyar előadója nincs.
MANIPURI
India északkeleti részének klasszikus tánca. Nevét Manipur államról kapta, hiszen azok a táncformák, amik jelenleg e stílust alkotják,
itt fejlődtek ki a különféle eredetű népi műfajokból. A manipuri elnevezés tehát Északkelet-Indiában kialakult különféle férfi és női
stílusok összességét jelenti. A férfias phung csolom talán a világ egyik legvirtuózabb férfitánca. A táncos dobolás közben hajtja végre
a hihetetlen akrobatikai tudást és erőt követelő ugrásokat, forgásokat. Technikai előde itt is a harcművészetek között keresendő.
A női táncok finom, lágy mozdulatokkal mesélik el Krisna történeteit. A különféle stílusok különböző ünnepekhez tartoznak. Még
fellelhetők a hinduizmus térhódítása előtti időkből származó táncok is, de mára már leginkább Krisna istenhez kötődnek a
koreográfiák. Magyar előadója nincs.
MÓHINÍ ÁTTAM
Délnyugat-India Kerala államának női tánca. Nevét Móhiníról (a név jelentése: Elkábító), Visnu isten női megjelenési formájáról
kapta. Az ind mitológia szerint, mikor az istenek és démonok megszerezték a halhatatlanság italát és épp annak elosztásával
foglalkoztak, Visnu isten egy gyönyörű nő formájában jelent meg előttük. Táncával úgy elbűvölte őket, hogy megbízták az ital
igazságos elosztásával. Persze Móhiní távolról sem osztott igazságosan, az isteneknek adott, a démonokat pedig kihagyta.
Móhiní elkápráztató táncát hivatott a táncosnő bemutatni. Technikája a 17. században kezdett kialakulni, mára színpadi szólótánccá
vált. Magyar képviselője egyelőre nincs.
|
